Paul Mccartney: "1969. március 12-én feleségül vettem Lindát.

 Akkor már régóta ismertem. Egy londoni éjszakai klubban, a Bag O'Nailsben ismerkedtünk meg, ahol törzsvendég voltam. Akkoriban gyakran jártam ilyen helyekre, mert a koncerteket és általában a stúdiófelvételeket is befejeztük este 11-ig. A munka után aztán jólesett elmenni szórakozni egy kicsit még záróráig kabaréba vagy valami jó kis zenés helyre. (Ilyen volt például a Blue Angel vagy a Talk of the Town, mindkettőt kedveltem.)

A Bag O'Nails klubot főleg azért szerettem, mert sok zenész haverom járt oda: például Pete Townshend, Zoot Money vagy Georgie Fame. Velük szívesen eldumálgattam és el is iddogáltam akár késő éjszakáig.

Egy este Linda megjelent a klubban. Azért jött Amerikából Londonba, hogy együtteseket fényképezzen egy "Rock and Other Four Letter Words" című fotóalbumhoz. Aznap éppen az Animalset fényképezte, ők hozták magukkal a klubba.

Ott ült Linda egy boxban a zenekarhoz közel - éppen egyik kedvenc együttesem, Georgie Fame és a Blue Flames játszott, valamint Speedy Acquaye bongózott. Linda már első látásra megtetszett nekem. Amikor menni készült, egyszerűen odamentem hozzá és bemutatkoztam.

Azzal folytattam: "Mi most átmegyünk egy másik klubba, a Speakeasybe. Nincs kedved velünk tartani?" Ha akkor ere nemet mond, ma nyilván nem a feleségem. De ő azt mondta: "Milért ne?", így aztán átmentünk a Speakeasybe, ahol mindnyájan akkor hallottuk először a "Whiter Shade Of Pale"-t. Azt hittük, Stevie Winwood játssza, aztán kiderült, hogy egy ismeretlen, különös nevű együttes, a Procol Harum.

Ettől kezdve viszonylag gyakran találkoztam Lindával, mert hol én ugrottam át New Yorkba, hol ő Londonba. Én meg elérkeztem arra a pontra, ami sok ember életében bekövetkezik: "Ha egyáltalán meg akarok még nősülni valaha, akkor most van itt az ideje".

Egyre többet törtem ezen a fejemet, és végiggondoltam, kit vennék el a legszívesebben, és valahogy Linda tűnt az ideális választásnak.

Amikor legközelebb felhívtam, megkértem, hogy jöjjön el hozzám hosszabb időre Londonba, és akkor kezdtünk el együtt járni. Ő nemigen akart férjhez menni, mert egyszer már elvált, de én egyre azt hajtogattam, hogy ez a házasság jó lenne.

Ő ugye félt, mert egyszer már megégette magát, de végül csak beadta a derekát, és összeházasodtunk a marylebone-i anyakönyvvezetőnél.

Nem emlékszem, hogy bárkit meghívtam volna a bandából az esküvőnkre. Hogy miért nem? Hát mert ilyen gazember vagyok. De gondolom, azért, mert az együttes amúgy is felbomlóban volt. Már nagyon egymás bögyében voltunk, és legfeljebb elméletben volt még együtt a csapat."

Linda McCartney: "All my teen years were spent with an ear to the radio."

"I became like a band member whose instrument was the camera."

John Lennon - 1970. :

"Volt egy együttesem, én voltam az énekes, és a zenekarvezető. Megismerkedtem Paullal, és eldöntöttem, hogy beveszem az együttesbe... És persze ő is eldöntötte, hogy belép. Vajon jól tettem, hogy bevettem egy fickót, aki nyilvánvalóan jobb volt, mint a többiek? Mi jobb, ha a zenekart erősítem, vagy ha a saját helyzetemet? Az volt a döntés, hogy beveszem Pault, legyen erősebb a zenekar."

Paul /a festésről/: "So what I find is that I do it when I am inspired, and that's how I can combine it with music. Some days the inspiration is a musical one and other days it has got to be painting"

Linda az esküvő után a riporternek: "Just write that the bride wore a big smile"

Linda: “As a kid I loved getting lost. I would say to my father - let’s get lost. But you could never seem to be able to get really lost. All signs would eventually lead back to New York or wherever we were staying. Then when I moved to England to be with Paul, we would put Martha in the back of the car and drive out of London. As soon as we were on the open road I’d say ‘Let’s get lost’ and we’d keep driving without looking at any signs.”

Paul /a Beatlesről/: "Nagy dolog, hogy összetartó banda volt a mienk. Mick Jagger a Négyfejű Sárkánynak hívott bennünket, mert mindenhová együtt jártunk, és egyformán öltözködtünk. Ugyanolyan pólót, ugyanolyan zakót viseltünk, egyforma volt a frizuránk, ezért kissé talán valóban úgy néztünk ki, mint egy négyfejű sárkány."

"Azt hiszem, mi egy kissé szabaddá tettük a világot. Máig találkozom emberekkel, akik azt állítják, hogy a Beatles szabadította föl őket. És ha belegondolunk, a világ valóban az arisztokratáké volt, amíg mi meg nem jelentünk. Addig a vidéki színészeknek is veretesen kellett Shakespeare-t szavalniuk, utánunk már az is jó volt, ha a helyi dialektusban beszéltek. Igen, biztosan felszabadítottunk egy csomó embert, aki nélkülünk ugyanúgy élt volna, mint a szülei. Amikor egy újságíró megkérdi tőlem: "Tanult egyáltalán valamit?" - egyébként egy kis irodalmat tanultam, semmi mást - ,akkor mindig azt mondom, "igen, egy kis Shakespeare-t." És hozzá szoktam tenni a kedvenc idézetemet: "Légy hű magadhoz." Azt hiszem, ez éppen illik a Beatlesre. Mi mindig is hívek maradtunk magunkhoz, és azt hiszem, a mi nyers őszinteségünk éppolyan fontos volt, mint a zenénk. Azzal, hogy makacsul ragaszkodtunk a véleményünkhöz, és kimondtuk, amit gondoltunk, bogarat ültettünk sokak fülébe: hátha én is megpróbálkoznék az őszinteséggel, és én is megúsznám? Azt hiszem, ez valóban jó volt."

"Én még ma is eljátszom néha a "Let it be"-t és a hasonló Beatles-dalokat. És ha azt látom, hogy egy mai fiatalnak könnyes lesz tőle a szeme, akkor óriási büszkeséget érzek. Alakulhatott volna másként is. Azt szoktam mondogatni: "Tudják, ha a Beatles rossz emberekből állt volna, akár Hitler nyomdokaiba is léphettünk volna. Bármire rávehettük volna a fiatalokat, akkora volt a befolyásunk rájuk."

"Nagyon örülök, hogy a legtöbb dalunk a szeretetről szól, nemigen énekeltünk arról: "Rajta, mondjátok meg mindenkinek, hogy kopjon le, és hagyjátok ott a szüleiteket." Inkább azt mondtuk, hogy "Csak szeretetre van szükség", meg hogy "Adj egy esélyt a békének". Büszke vagyok rá, hogy az egészet áthatotta a jó szándék. Igen, a Beatles nagy dolog volt."